2013. augusztus 13., kedd

Papusom bablevese



Mást terveztem a virtuális terítékre ma Nektek, de olykor-olykor a csapásirányt egy múltbéli szellő felülírja.
Nyomott, rohanós nap után végre becsuktam magam mögött az ajtót és egy nagy kád illatos, gőzölgő víz kíséretében végre megnyomtam a képzeletbeli szünet gombot. Elkezdtem csipegetni a halomban álló magazinok és könyvek cikkei, kijelölt passzusi közül. Ahogyan Imádottam viccelődik velem ilyenkor, kinyit a Széchenyi könyvtár és én belemerülök az olvasásba.

Sokadik írás után, az információk mozaikjaiból egy régi emlék kerített a hatalmába. Amióta az eszemet tudom egy étel létezett, amiért akár a legsanyargatóbb fogyókúrát is sutba vágtam vagy éppen az esti buli előtti találkozót kicsit későbbre toltam. Az én Papusom utolérhetetlen fogása, az ő tökéletes bablevese. Rájöttem, hogy több, mint 6 éve nem ettem már felejthetetlen főztjéből. Igen, felejthetetlen! Mert számomra ez az egy leves számított a "nagybötűs" BABLEVESNEK.

Rituáléja volt minden ilyen főzésnek. Izzottak a családi vonalak már a kuktálkodás előestéjén. A beharangozás megtörtént és az éhes gyerek, unokák várták a másnapi attrakciót. Mert ez igenis esemény volt a családban, de főleg nekem.

A fehér zománcos vájling lekerül a kamra faláról. A hálós zsákocskába elcsomagolt, saját termesztésű fejtett bab lassan új életre kelt. 
Egy nagy tál vízben először is átmosta Papusom az apró, fehér babszemeket. Csak úgy peregtek az ujjai között, mint ezernyi apró gyöngyszem.
Majd jöhetett a több liternyi jéghideg víz és egy igazán takaros kis házi füstölésű csülök. Együtt tértek nyugovóra és pihentek egy teljes éjszakán át abban a bizonyos fehér vájlingban.

Majd reggel kukorékolt a kakas és a leves időben tűzhelyre került. De nem csak úgy slendriánul összedobva, hanem lépésről-lépésre haladva. 

Visszaemlékezve a következő szerepeltek mindig a hozzávalók között: 
1 kg ropogós sárgarépa a kert végéből
4-5 szál termetes fehérrépa (felénk nemes egyszerűséggel gyökér)
1 csokor illatos petrezselyem
1 kilóny fejtett, száraz bab
6 gerezd fokhagyma
1 fej vöröshagyma
2-3 kg-os saját füstölésű csülök

víz
Végül egy kis suhintásként jött az őrölt fűszerpaprika zsírral, apróra vágott vöröshagymával. 

De ne rohanjunk ennyire előre. Egy kiolvasott újságot kiterített a földre az én Papusom, és ezüstös bicskája előkerült zsebéből. Majd munkához látott és haladós mozdulatokkal hámozni kezdte a zöldségeket. Természetesen mindegyik egy nagy tál vízben landolt mielőtt levesbe került volna amolyan utolsó előtti fürdőzésre. 
Csak úgy szaladt az apró bicska a ropogós zöldségekben. A sárgarépa, gyökér nyolc részre esett szét és már mehetett is az óriási fazékba a bab és a csülök mellé. Természetesen a friss petrezselyemcsokrocska sem hiányozhatott az alapanyagok sorából, sőt a fokhagyma és a vöröshagyma kihagyása is Isten ellen való vétek lett volna. Egy kis ízesítés következett, majd amikor már minden maradéktalanul a helyére került, meggyújtotta a tüzet Nagypapám és kezdetét vette a lassú, kényelmes főzés. 

Számtalanszor történt, hogy mire én kibotorkáltam az ágyból kócosan,csapzottan Papusom már kedélyesen olvasta a friss napilapot a szőlőlugasa előtt és hallgatta ahogyan a leves pöszörög. Igazából ilyenkor azok az ellenállhatatlan illatok rángattak ki az ágyból, amelyek alattomos módon bekúsztak az ajtó alatt. Borzalom. 

Majd a várakozás kínzó óráit élhettem át. Tényleg elmondhatatlan illatok csábítottak a fazékból, mint megannyi szirén. Talán egy-két figyelemelterelő hadművelet vált be ilyenkor nálam. Leginkább elővettük az ütött-kopott pakli kártyát a fiókból és elkezdtük verni a blattot. Isten tudja hányszor kikaphattam volna, de szerintem gyakran puszta nagyszülői szeretetből hagyott nyerni az én bölcs Nagyapám.

Akkor voltam a legboldogabb, amikor felhagytunk a nagy csatározással és előkerült a kamra ablaka alá felakasztott vasserpenyő. Ekkor már tudtam, hogy az utolsó simítások vannak hátra. Kóstolókanalát elővéve, kissé csücsörítve szürcsölt egyet Papa a levesből, hogy az ízeket jó szakácsként ellenőrizze. Majd sercegő zsírba apróra vágott hagymát dobott az én nagyszülém, pirospaprikával meghintette az egészet és várt egy kicsit. Ezzel a keverékkel öntötte nyakon a levest így megadva annak végső ízét és színét.

Nem maradt más hátra. Megterítettük az asztalt a régi evőeszközökkel, fehér tányérokkal. A kenyérvágó kés is előkerült kívül ropogós héjú, belül puha bélű kenyérrel együtt. Hatalmas, vastag szeletet kanyarintott belőle mindkettőnknek Papusom. 
Majd a megfőtt cupákos csülök is áldozatunkká vált. 
Bőrével együtt egy szép szelet hús kötött ki a tányér alján, melyet kisebb kockákra aprítottunk és a rituálé beteljesedéseként két jókora merőkanál piros lében fürdőző bablevest mertük tányérunkba. Ha azt gondoljátok, hogy ezt már nem lehet fokozni, akkor megcáfolom Nektek. A krémes tejföl soha nem maradhatott el a leves mellől. Én úgy szerettem, ha "megállt" a kanál a tányérom tartalmában, Papa pedig a hosszabb lére voksolt. 
Csend volt. Beszédre nem volt időnk, maximum a kanalak finom csilingelése hallatszott az óföldeáki konyhában. Úgy tartják, akkor sikeres egy szakács, ha a vendég nem beszél, hanem élvezi az ízeket. Én minden falatkáját néma csendben - olykor Papusom főztjét azért méltatva - fogyasztottam el ennek a levesnek. Vérré vált bennem :-)